"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

"És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék."

Örülök annak a beszélgetésnek, amely ráébresztett arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan családba születtem, ami a betűt tette az életem alappillérévé. Ami megtanított, nem, nem tanított, a vérembe oltotta, hogy az irodalom, a könyv ajándék. Megmutatta, hogy a művészetnél nincs nagyobb úr, éppen azért, mert még a halált és a sorsot is felülírja. Azt hiszem, semmilyen módon nem kaphattam volna többet gyerekként, mint amit tőlük, a közeli és távolabbi, a vér szerinti és fogadott családtagjaimtól: nekem adták a kultúra iránti rajongást, a tudásra, fejlődésre vágyást, az írott szó szeretetét; ami a lényem legmeghatározottabb vonása.

Komoly!

Én nem örülök a németek győzelmének... Sem a spanyolokénak... (Tudom, vackoljam be magam a föld alá, és elő se bújjak egészen a VB végéig...) Viszont az előbb nyitottam be a nővérem szobájába, és az elém táruló látványtól menten vagy két métert emelkedett a lelkem. Most is ott lebeg valahol a plafon és azon létra teteje között, amin drága testvérkém a gyorsabb netezés, és jobb vétel reményében kuporog. Nem vicc, véresen komoly! Legalábbis véres az biztos lesz, ha valamelyik családtagom rájön, hogy nyilvánosan örömködök agyament viselkedésükön... De sebaj, vállalom a kockázatot. Sőt, lehet, hogy én is odazsúfolom magam arra a létrára. Sok jó ember... nagy fenékkel bír :).