Kaptam egy gyönyörű, fekete-fehér, bekeretezett Bob Dylan-posztert. Unokabátyám egyszer csak felhívott, hogy át ugorhatna-e, mert szeretne felköszönteni a szülinapom alkalmából. Hihetetlen vicces volt, ahogy ott állt somolyogva egy óriási izével a kezében a lift előtt. Addig ügyeskedett, amíg fel tudta hozni úgy, hogy meg se leshettem, mi az.:) Álomszép, igazi Dylan-fotó!
A másik öröm szintén szülinapi ajándékhoz kötődik. (Erről jut eszembe, hogy ma egész nap a Lányaimtól kapott kéznyomatos blúzban mászkáltam:)) Megkaptam a Paul Newman-könyvet, és végre-végre elkezdtem olvasni. Nagyon tetszik. Érdekes, mert az író sosem találkozott Paul Newman-nel. Mégis. Rengeteg interjúból, nyomozásból, kutatásból tökéletesen összerakta a képet. A szavakból érzed Newman hangját, mosolyát, jellegzetes beszédstílusát.
Sokban emlékeztett másik meghatározó könyvélményemre, a Brando-önéletrajzra, méghozzá azért, mert mindkettő ugyanúgy közelíti meg a két istent. Koruk gyermekeként. Azt vizsgálják a háttérben, hogy a két ikon miként testesíti meg az amerikai ideák, az amerikai eposz két ágát. És valóban, Newman-nél tökéletesebb, amerikaibb ember kevés volt. Egész élete a saját korának és mindig a saját korának (!) vegytiszta képlete volt. Gyönyörű, csodálatos ember! Olyan acélkék szemmel, amihez hasonlót csak egyetlen -egy Newmanhez hasonlóan különleges- ember tekintetében láttam:)
Hiányzol, Paul!
Az első videó nem a legjobb minőségű, de van alatta felirat. Plastic Jesus a Cool Hand Luke-ból.
A második pedig az egyik legkedvesebb filmem Nagy Jelenete. Legalább azért nézzétek meg, hogy pár percet lássatok Új Hollywood és (a filmtörténet) egyik remekművéből, ami messzemenőleg meghatározza a lényemet. Hallgassátok hangosan! (A végére mosolyogni fogtok.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése