A nyári Balaton illatának. A strandhangulatnak, a nagy úszásoknak, óriási, ötéveseket szomorító rózsaszín vattacukornak. Annak, hogy két lángosos emlékezett ránk tavalyról és mint régi ismerősökkel beszélgetett el velünk. Az első lángosnak.
A vonatútnak Almádiba. Valahogy úgy vagyok én is a Balatonnal, -ami az otthon szóra elsőnek megjelenik előttem, ami az egyetlen igazi gyökerem- mint a filmek Európával: Toldozott-foldozott emlékekből, összelopkodott pillanatokból és túlértékelt álomképekből állítottam össze magamnak, így legtöbbször csak vakon tébolyogok a valódi tájakon. De most, Almádiba menet, nem tudom, hogyan, lehet a hőség tette vagy a menetszél, de igaznak látszott, amit 20 éve kergetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése