Erről még múlt hét szerdán kellett volna írnom, de akkor már nem volt rá idő. Napokig élt bennem a várakozás öröme; készülődés az idei táborra. „… nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk.” Izgatott, boldog öröm ez, várni valami bizonyosat, várni azt, amiről tudod, hogy eljön és nyomot hagy, várni valamit, ami a tied.
Esti öröm
Amikor este fogmosás közben azt érzem, gyönyörű volt a nap és maradéktalanul boldog vagyok, nem hiányzik semmi. Csendes, halk öröm, ami végigáradt rajtam, minden sejtembe, gondolatomba csordogált.
A mozgás öröme
Amikor a fagyizótól hazáig vittem a hátamon macskakövön, dimben-dombon, meleg volt, nevettünk, izgett-mozgott, játszott, incselkedett, táncolt. És jó volt vinni a hátamon és jó volt egész hazáig vinni, az öröm, hogy megcsináltam. (És nem is fájt utána a hátam:)) Amikor futott egy kis zsivány, mert hisztis volt és épp világfájdalmat élt át az elmaradt strandolás miatt. Miután futva megkerültük a Bazilikát, be- majd kicsattogtunk a szent helyre, levágtattunk a dombon, összeaszott földdarabokat dobált felém és ismét próbált elfutni és eltűnni – lerúgtam a papucsom, levágtam a táskám a fűre, nagyon dühös voltam a tehetetlenségtől, féltem a dühömtől és attól a gondolattól, hogy „na most aztán megmutatom neked”, a harctól, amivé lassan átfordult az egész, a félelem, hogy nehogy kifusson az autók elé és baja legyen, a tudat, hogy nagyon is értem, miért hisztis (és az persze nem a fedőok, hanem sokkal mélyebb) – és ahogy ott rohantam mezítláb a fűben, megnyújtva a lépéseimet és általános iskola óta át nem élt sebességre gyorsulva, átcikázott rajtam a mozgás öröme, hogy mennyire jó így futni, hogy tudok futni negyven fokban is és gyorsan és az egész testem dolgozott és mozgott és minden félelem és düh és kétségbeesés mellett öröm villant bennem.
A tökéletes pillanat öröme
Amikor kiértünk a dombtetőre a két fiúcskával és segítőtársammal, és az egyik kisfiú felfedezett egy faházikót, amit mindenképp meg kellett közelebbről nézni – a faházikóban hasábokra vágott fa várakozott, előtte talicska, mellette egy fáról hullongtak arany levelek, a kisfiú futott oda, és azt éreztem, ez egy tökéletes pillanat. Annyi örömről lehetne írni még, és igazából egyikről sem lehet írni, mert mélyebben vannak annál – a csintalan örömről, hogy milyen hihetetlenül koszos lettem estére (délre), az ölelés, odabújás öröméről, az aranyköpéseikről, a fürdetés öröméről, a gyengéd örömről, amikor alvás közben nézed őket vagy ahogy reggel kikászálódnak az ágyból és megjelenik az első huncut mosoly a szájuk szegletében. A játék öröméről. A rácsodálkozás öröméről – a kert hátsó szegletébe tett séta felfedezőút, a szárnyashajók szuperek, a vonatnézés megunhatatlan, azt nézni, hogy rakják a vonatba a fát, pedig valódi kaland.
És öröm Pilinszkyt olvasni, amikor szükséged van rá: „És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.”
Gyönyörű írás, gyönyörű Zsófim!:)
VálaszTörlés